YouOnLine

Mindenki szereti, ha elismerik, szeretik, elfogadják. Sokan bármit képesek lennének ezért megtenni: viszont az elvárásoknak való megfelelni akarás, a hajtóerő, hogy jó színben tűnjünk fel mások – és önmagunk – előtt, előfordulhat, hogy olyan mértékűvé válik, ami komoly problémákhoz – állandó szorongáshoz, depresszióhoz vezet. Vajon honnan ered ez az erős késztetés?

Mint a lelki gondok többsége, a megfelelési kényszer is a kevés önbizalom és hiányos önértékelés számlájára írható. Minél inkább tisztában vagyunk értékeinkkel, jóban vagyunk saját magunkkal, annál kevésbé fogjuk mindenáron mások kedvét keresni. Nem fogjuk háttérbe szorítani igényeinket, csak azért, hogy egy kis elismerést és figyelmet csikarjunk ki a másikból.

Az esetek többségében a túlzott megfelelési vágy a gyerekkorra vezethető vissza. Például, ha a szülők magas követelményeket támasztottak velünk szemben, amit csak nehezen tudtunk teljesíteni. Vagy a teljesítményhez kötötték a szeretetüket – akár kimondatlanul is. Csak akkor dicsértek bennünket, ha valamit jól csináltunk. Esetleg ők saját magukhoz is így viszonyultak, mi pedig lemásoltuk ezt a mintát.

Ilyenkor óhatatlanul kialakulhat bennünk, hogy csak akkor vagyunk jók és elfogadhatók, ha valamit megteszünk a másikért. Gyerekként persze természetes vágy él bennünk, hogy megfeleljünk a szülők elvárásainak, de felnőve már a saját utunkat kell járnunk, és jó, ha felismerjük ezeket a hiedelmeket. Sok esetben a maximalizmusnak is ez áll a hátterében. Saját magunknak kell bizonyítanunk, hogy szerethetők vagyunk, de ezt csak úgy tudjuk megtenni, ha legalább 110%-osan teljesítünk.

Mindig a legjobb formánkat kell hoznunk, és az elég jó nekünk nem elég. Nagyon nehezen teljesíthető, vagy teljesíthetetlen célokat tűzünk ki, és soha nem vagyunk elégedettek magunkkal. Esetleg ostorozzuk saját magunkat, hogy “Sokkal jobban is megcsinálhattam volna”, vagy "Ezt már rég el kellett volna érnem”.

Gondoljunk bele, hogy hányszor akarunk másoknak megfelelni? És nyugodtan soroljuk ide azokat az elvárásokat is, amit ugyan nem mondott ki soha senki, de szerintünk mások gondolnak és támasztanak velünk szemben. Hányszor kérdőjelezzük meg egy-egy döntésünket, mert mérlegeljük, vajon a számunkra fontos emberek mit szólnának hozzá? És hányszor döntünk akaratunk ellenére?

A túlzott megfelelési vágyról nem olyan könnyű áttérni egy szabadabb, saját igényeinket is kielégítő életre. Mint minden változásnál, itt is célszerű kis lépésekben haladni. Legyünk tudatosak, és figyeljünk arra, hogy a mindennapi élethelyzetekben hogyan tudnánk másképp viselkedni. Haladjunk a saját tempónkban. Ha azt érezzük, hogy egy dolgot még nem merünk megtenni, vagy sokkal biztonságosabbnak érezzük még a régi szokás szerint, akkor ne erőltessük. Eljön az ideje, hogy képesek leszünk kiállni magunkért. A fontos, hogy próbáljuk meg, és merjünk változni.

Forrás: Vancsura Olga, talpigno.hu