YouOnLine

 

Azt mondták neki, az Attila név nem létezik, így gyerekkorában sokáig Pistának szólították. Árult vizet, lopott fát, tanított és írt, mégis mindig nyomorgott. Egyetemre ment, képezni akarta magát, de eltanácsolták. Rövid élete során végig önmagát kereste, ám nem tudta megtalálni lelki békéjét. Ő volt József Attila születésnapját, április 11-ét a magyar költészet napjaként tartják számon. 

10 maradandó versrészlettel ünnepeljük a múlt, a jelen és a jövő költészetét: 5 témakörben 2-2 versrészletet olvashattok a legkiválóbbak tollából.  

 

Szerelmes versek

Radnóti Miklós– alig töltött be a 17. életévét, amikor először találkozott az akkor 15 éves Gyarmati Fannival. Szinte gyerekek voltak még: szerelmük hol kihunyt, hol újra fellángolt, érzéseik csak évekkel később tudtak mély gyökeret verni. Erős és odaadó kötődésüket mi sem jelzi jobban, mint a Radnóti tollából született számtalan szerelmes vers:  

 

Radnóti Miklós: Tétova Óda, részlet (1943)

„Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, 

óvó tekinteted érzem kezem felett.”

Gyarmait Fanni és Radnóti Miklós

 

Juhász Gyula – aki ismerte, azt mondta, mélabús, magányos ember. Örök szomorúságban élte az életét, még legmélyebb szerelme is reménytelen volt. 1908-ban ismerte meg Sárvári Anna színésznőt, aki után évekig vágyakozott: hiába. Hozzá írt versei egyszerre fájdalmas és szép érzéseket örökítenek meg: 

 

 

 Juhász Gyula: Szerelem?, részlet (1919)

 

„Én nem tudom mi ez, de édes ez, 

 

Egy pillantásod hogyha megkeres, 

 

mint napsugár, ha villan a tetőn, 

 

holott borongón már az este jön.

 

Én nem tudom mi ez, de érezem, 

 

hogy megszépült megint az életem,

 

Szavaid selyme szíven simogat, 

 

Mint márciusi szél a sírokat.

 

 

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, 

 

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. 

 

Ha balgaság, ha tévedés, legyen 

 

Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!”

Juhász Gyula

 

A hazaszeretet költeményei

 

Petőfi Sándor – már életében rengeteg körözőlevélben kerestették, hiszen hol innen, hol onnan tűnt el. Az egyik német nyelvű levél sorai azonban tele voltak téves adatokkal, így Petőfi saját kezűleg válaszolt rá: „Sok hiba van benne. (…) Hogy tíz esztendővel öregebbnek tettek, hogy azt mondták "früher" Dichter s a többi hazugságok és ostobaságok nem bántottak, de azon az egyen szörnyen bosszankodtam, hogy engem a német divat szerint öltöztettek, engem, ki teljes világéletemben magyar ruhában jártam.” Így szerette ő Magyarországot.  

 

 

Petőfi Sándor: Nemzeti Dal, részlet (1848)

„A magyar név megint szép lesz,

 

Méltó régi nagy hiréhez;

 

Mit rákentek a századok,

 

Lemossuk a gyalázatot!

 

A magyarok istenére

 

Esküszünk,

 

Esküszünk, hogy rabok tovább

 

Nem leszünk!

 

 

 

Hol sírjaink domborulnak,

 

Unokáink leborulnak,

 

És áldó imádság mellett

 

Mondják el szent neveinket.

 

A magyarok istenére

 

Esküszünk,

 

Esküszünk, hogy rabok tovább

 

Nem leszünk!”

Petőfi Sándor

Arany János – a szabadságharc bukása után írta meg legkiválóbb balladáinak egyikét, a Szondi két apródját. Arany János keservesen siratta azt a gyógyíthatatlan sebet, amit szeretett országa kapott. Az osztrák hatalom azt várta a magyar költőktől, hogy az ő dicséretüket zengjék - Arany nem állt be a sorba:  

 

 Arany János: Szondi két apródja, részlet (1856)

„Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,

Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!

Én láttam e harcot!... Azonban elég:

Ali majd haragunni fog érte.”

 

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,

Kő módra befolyván a hegy menedékét:

Ő álla halála vérmosta fokán,

Diadallal várta be végét.

 

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már

Dícséretiből az otromba gyaurnak?

Eb a hite kölykei! vesszeje vár

És börtöne kész Ali úrnak.”

 

 

Apadjon el a szem, mely célba vevé,

Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;

Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,

Ki miatt lőn ily kora veszte!

Arany János (bal szélen) a családja körében

 

 

A lélek sorai

 

Tóth Árpád - a lélek költőjének is nevezték, nem véletlenül. Nem csak saját, borongós lelkivilágát térképezte fel kívül-belül, hanem másét is. Lélektől lélekig című versében arról elmélkedik, mennyire hasonlóak egymáshoz az emberek és a csillagok: ugyanabból az anyagból vannak, mégsem tudnak szinte semmit a másikról.

 

 Tóth Árpád: Lélektől lélekig, részlet (1923)

 

„Magamba zárom, véremmé iszom,

 

És csöndben és tűnődve figyelem,

 

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

 

Földnek az ég, elemnek az elem?

 

 

 

Tán fáj a csillagoknak a magány,

 

A térbe szétszórt milljom árvaság?

 

S hogy össze nem találunk már soha

 

A jégen, éjen s messziségen át?

 

 

 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

 

Mint egymástól itt a földi szivek!

 

A Sziriusz van tőlem távolabb

 

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

 

 

 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

 

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

 

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

 

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”

Balról jobbra: Babits Mihály, Tóth Annus (Tóth Árpád felesége), Tóth Árpád és Karinthy Frigyes

 

 

Babits Mihály – 1938-ban gégeműtéten esett át, gégerákja volt. Lírája addig sem volt éppen vidám hangulatú, a betegség azonban tovább fokozta pesszimizmusát. Nem csak a teste, hanem a lelke is szenvedett: mivel beszélni már nem tudott, csak egy füzet segítségével érintkezett a külvilággal. Verseiben mondta el, milyen sokat gondol a halálra, az elmúlásra:

 

Babits Mihály: Ősz és Tavasz között, részlet (1936)

 

„Már az év, mint homokóra, fordul:

 

elfogy az ó, most kezd fogyni az új,

 

s mint unt homokját a homokóra,

 

hagyja gondját az ó év az ujra.

 

Mennyi munka maradt végezetlen!

 

S a gyönyörök fája megszedetlen...

 

 

 

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,

 

mint az őr ha tudja már váltását.

 

Idegesen nyitunk száz fiókot.

 

Bucsuizzel izgatnak a csókok.

 

Öreg öröm, nem tud vigasztalni:

 

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

 

 

 

Olvad a hó, tavasz akar lenni.

 

Mit tudom én, mi szeretnék lenni!

 

Pehely vagyok, olvadok a hóval,

 

mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.

 

Mire a madarak visszatérnek,

 

szikkad a föld, hire sincs a télnek...”

Babtis a betegágyon

 

Gyermekkori emlékek

Kosztolányi Dezső – költészetében meghatározó szerepet töltött be a gyermekkor. Azok a színes, szagos, izgalmas és friss évek, amelyekre Kosztolányi felnőttként olyan sokszor és intenzíven emlékezett. A teljesség, a világra való rácsodálkozás, a tiszta boldogság és szomorúság időszakának tartotta a régi napokat:

 

Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai, részlet (1910)

„És akarok még égő-pirosat,

vérszínűt, mint a mérges alkonyat,

és akkor írnék, mindig-mindig írnék.

Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:

arany-imát írnék az én anyámnak,

arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.

És el nem unnám, egyre-egyre írnék

egy vén toronyba, szünes-szüntelen.

Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.”

Kosztolányi Dezső feleségével, Harmos Ilonával és gyermekükkel, Ádámmal

 

 

József Attila – már gyerekként azon kellett gondolkodnia, ő és családja hogyan éri meg a másnapot. Teljes bizonytalanságban, félárván, munkával és sorban állással töltötte a napjait. Eközben azonban vágyakozott: egy jobb sors, egy jobb élet és mindenekelőtt a biztonság után: 

József Attila: Kedves Jocó! (1916-17?)

 

„De szeretnék gazdag lenni,

 

Egyszer libasültet enni,

 

Jó ruhába járni kelni,

 

S öt forintér kuglert venni.

 

 

 

Mig a cukrot szopogatnám,

 

Uj ruhámat mutogatnám,

 

Dicsekednél fűnek fának,

 

Mi jó dolga van Attilának.”

József Attila, nővére és édesanyja

 

 

Ars poetica (költői hitvallás)

 

Ady Endre – érzelmileg túlfűtött, tüzes férfi volt. Mélyen és erősen átérzett mindent, szerelmet, hazaszeretetet, vallást. Költői hitvallása is ezt tükrözte: a régi elszánt őrzését, de az új utáni égető vágyát. Úgy hitte, ő a magyarság megmentője, próféta, aki megmutatja a helyes utat: 

Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én, részlet (1906)

 

„Góg és Magóg fia vagyok én,

 

Hiába döngetek kaput, falat

 

S mégis megkérdem tőletek:

 

Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

 

 

 

Verecke híres útján jöttem én,

 

Fülembe még ősmagyar dal rivall,

 

Szabad-e Dévénynél betörnöm

 

Új időknek új dalaival?

 

 

 

Fülembe forró ólmot öntsetek

 

Legyek az új, az énekes Vazul,

 

Ne halljam az élet új dalait,

 

Tiporjatok reám durván, gazul.”

 

Ady Endre           

 

 

József Attila – minden költői korszakához más hitvallás tartozott. Egyik első ars poeticája, a Nem én kiáltok egy nyugtalan lélek útkeresésének kezdetét mutatja be. Izzó sorai egy közelgő változást jeleznek, egy olyan átalakulást, amely egyszerre rettenetes és felemelő: 

József Attila: Nem én kiáltok, részlet (1924)

 

„Nem én kiáltok, a föld dübörög,

 

Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,

 

Lapulj a források tiszta fenekére,

 

Símulj az üveglapba,

 

Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,

 

Kövek alatt a bogarak közé,

 

Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,

 

Te szegény, szegény.

 

Friss záporokkal szivárogj a földbe -

 

Hiába fürösztöd önmagadban,

 

Csak másban moshatod meg arcodat.”

 

                     József Attila          

Forrás: www.pozitivnap.hu